Zakota

      Az idei télnek is volt egy goromba időszaka, amikor -28º C és -32º C fok között volt a hideg. Ilyenkor a szuszogás is kényelmetlen, ragad össze az ember orra és fáj az arca. Hoztak egy Oriflame katalógust, és nagy álmélkodásomra kiderült, hogy vannak, akik több mint 10 éve csak arclemosót használnak, arcukat nem éri se víz, se szappan, se törülköző. Megdöbbentem. Én abban a hitben ringattam magam, hogy csak azoknak kell arclemosó, akik sminkelik magukat. Egymás arcát tüzetesen megnéztük, csodálkoztak, hogy még van bőr a képemen és nem is olyan ráncos, ahogy illene,  megszeppenve megígértem, igyekszem felzárkózni a modern kozmetikai szerek megismerésében. Sürgösen szétnéztem egy önkiszolgáló drogériában és felfedeztem: külön baba kozmetika van! Annak idején a fiam kamilla teában fürdettem, ez ma már ismeretlen eljárás. Egy gyógyszerésznő ismerősöm elmagyarázta 8 féle popsi kenőcs van, javarésze antibiotikumos, mert kényelmes a Pampers az anyukának, de sok babára nézve mellékhatásai vannak. Nem volt annyi bőrápoló szer ezelőtt 25-30 évvel, de nem volt annyi gond sem a baba bőrével. Feltűnés nélkül szétnéztem a női szépség-fegyverek között is, és végül vettem egy szappant, mert a kedves kiszolgálók már nagyon néztek.

      Sorozatosan elkövettem azt a hibát, hogy az arc után igyekeztem kitalálni, ki hány éves lehet, de többet nem teszem, sok nőt évekkel megöregítettem. Gondolom, az igazi arcukat csak a család ismerheti, reggelente rögtön felkelés után. A neten egyre több írás jelenik meg a kozmetikai szerek veszélyeiről. Kikotyogtam, hogy van egy antikváriumi zsebkönyvem a természetes szépség-ápolásról, erre mindenki olvasni akarta és egyszerre, így hát felteszem ebbe a blogba. Akkor adták ki ezt a kis könyvet, amikor én a betűvetést kezdtem tanulni: 1968-ban. Elővettem tehát a régi félretett könyveim közül a „Kaleidoszkóp” sorozatot, mottója: „praktikus, oktató, nevelő”.

      Nem csak a természetes szépségápolásról van, hanem a foltok tisztításáról, a kötés-horgolásról, a szobafestés titkairól is.

      Ó... a szobafestés!!! Eszembe jutnak azok a régi szép kalandos idők! 1983-ban az állambácsi kiutalt nekünk egy garzont egy vadonatúj tömbházban. Márciusban került sor a kulcs átadására és mi birtokba vettük. A konyha ablakát be lehetett zárni, de alól kifért az ujjam a fennmaradó résen. A teraszajtó is szépen csukódott, ha az alsó felét berugdostuk. A kád lefolyóját a belekötött maltertől sikerült erőszakkal megszabadítani. A szomszéd jobban járt, kívülről betörték az ablakot az építők, bemásztak, és hamarjában felszedték a parkettet, mert úgy felpúposodott, hogy a befele nyíló szobaajtó nem tudott megbirkózni vele. És meszelni kellett. Nyáron aztán gyanútlanul neki is fogtunk. Egy falusi munkatársamtól kaptunk oltott meszet és létrát, segítség is volt, mind frissen végzett diplomás mérnökök és városi gyerekek velem együtt. Az a sanda gyanúm, talán ez volt a baj oka, az a sok diploma, mert a mész nem maradt egyáltalán a falon, szemétlapáttal mertük fel nagy mennyiségben a földről. Végül is a legnagyobb segítség egy oltyán munkatársnőm volt, nem tudott magyarul, neki meszelő sem jutott, ezért nagy buzgón elvitte az másféléves fiamat délutánonként sétálni, amíg mi kalákában meszeltünk. Ekkor vettem meg az első „Kaleidoszkóp” zsebkönyvet, persze hogy a szobafestésről szólt. Azóta szaki lettem, még mészpötty is elvétve kerül a földre, továbbra is a hagyományos oltott meszet használok. Mi nők sok mindent képesek vagyunk megtanulni és elvégezni. A meszelés jó izommunka, de most több mindent kell kihordanom és behordanom, sokkal több időbe telik. Csak ilyenkor derül ki, mennyi mindenünk van.