Bölcsesség nélkül olyan a szépség, mint a sárba tiport rózsa.
(román közmondás)
A szépség, jaj, az az átkozott szépség!
Ez a bálványozott és becsmérelt, a megcsodált és elátkozott, a halhatatlanná kiáltott, márványba vagy bronzba ihlett, jambuszokban és rímtelen versekben megénekelt, kincsként sóvárgott, szeszélyes, meghatározhatatlan valami hány pusztító szenvedélyt nem gyújtott s hány sorsot nem diktált! Mert mi is a szépség?
Voltaire olyan ajánlólevéllel hasonlította össze, amelyet a természet kegyeltjeinek ad; Ovidius múló értéknek nevezte; Bacon szerint minden feltűnő szépségnek az arányaiban van valami bizarr...
Ne szégyelljük bevallani, hogy a tökéletességnek ez az oly ingatag mércéje gyakran foglalkoztat minket is.
Hiszen a szépség bölcsőjétől kíséri az emberiséget, és a szépre való törekvés, a szükséglet erejével és állhatatosságával, minden korok emberének legapróbb idegszálát is áthatja. Az a szinte mágneses vonzás, amit a szépség gyakorolt az emberre, nem változott az idők folyamán. Csak az elbírálás szempontjai, a szépségről alkotott felfogás és főként – igen, elsősorban! – a szépség megszerzésének és megóvásának eszközei változtak. Végeredményben lényegükben ezek sem változtak, csupán változatosabbak lettek, az általános fejlődésnek megfelelően tökéletesedtek. Hiszen a legrégebbi szépségápoló szerek között – amelyeket ma kozmetikai cikkeknek nevezünk – már ott találjuk a kenőcsöket és festékeket, amelyeket a legmodernebb szépségápolás sem nélkülözhet. Igaz, hogy a „kendőzés”, kikészítés rafinériáira rendre jöttek rá, de az egyes színek vonzereje korántsem új keletű felfedezés. Távoli eleink már a csiszolatlan kőkorszakban növényi és állati anyagokból készült festékkel ékesítették magukat, amelyeket bizonyos arányokban adagoltak, az ajakpirosító – a rúzs – „családfájának” gyökereit pedig a jégkorszakig lehet visszavezetni.
Sok barlanglakásban találtak, a manapság használatos rúzs-tubusokhoz hasonló kis tégelyeket. A primitív népek divathölgyei körmüket üreges kövekkel alakítgatták, s utána ásványi festékanyagokkal vagy növények levelével pirosra festették.
Az abesszín asszonyokról maradt fenn, hogy gipszporral fehérítették magukat, a szkíta asszonyokról pedig, hogy testüket úgy illatosították, hogy egy kellemes illatú fa porával dörzsölték be.
Az ókorban nem volt ritkaság a haját festő és arckenőcsöt használó asszony; a görög asszonyok azért, hogy puhítsák bőrüket, a római nők azért, hogy a kiszáradástól óvják, az egyiptomiak pedig azért, hogy a napfény hatásától védjék arcukat. Az ókorban tulajdonképpen Egyiptom volt a kozmetikai eljárások legjelentősebb központja. Itt használtak először olajos illatszereket, az alexandriai kendőzőszereknek pedig olyan hírneve volt, hogy egyenlő mennyiségű aranyért árulták, és az egész Földközi-tenger vidékén nagy becsben álltak. Ami a kozmetikai „szakirodalmat” illeti, nyugodtan állíthatjuk, hogy itt volt a bölcsője, hiszen a legrégibb szépségápolási útmutató Kleopátra idejéből származik, s megtalálhatók benne a nagyhírű királynő szépségápolási receptjei. Ezt az „irodalmat” nemesítette meg tollával egy olyan költő, mint Ovidius, aki „Ars amandi”-jának egy egész fejezetét szentelte kora kacér hölgyei test- és arcápolásának.
Ezelőtt 1800 évvel Galenus méhviaszból, mandulatejből és rózsavízből olyan terméket állított elő, amit – nevéről – ma is „Galenus viaszának” neveznek. Popeeáról, Néró feleségéről azt tartja a monda, hogy csak zsíros szamártejben fürdött, s amikor útra kelt, egész szamárkanca csorda követte, hogy szépítő fürdőit ne kelljen abbahagynia. Korabeli szövegek Teodóra bizánci császárnőt pompázatosan felékesítve írják le: kékes hajának fényét aranyló por tette csillogóbbá, szempilláit festék árnyékolta, lábujjkörmei rózsaszínűre voltak festve. Egyes korabeli írók azt állítják, hogy Bonaparte Napóleon hitvese: Jozefina, bőrének szépségét egy ibolyás tejszűrletnek köszönhette. S hány és hány esetet sorolhatnánk fel...
Még a kozmetika terén ismert túlzások és visszaélések sem olyan új keletűek. Már az ókorban igyekeztek ezeknek gátat szabni Szolon törvénykezése, a francia parlament pedig két évszázaddal ezelőtt elfogadott egy olyan törvényt, amely arra figyelmeztet, hogy „... bármilyen leányzó vagy özvegyasszony elcsábítaná Őfelsége valamelyik alattvalóját illatszerrel, parókával vagy más kendőző szerrel, az érvényben levő törvények szerint büntettetik, boszorkányság vétségében találtatván bűnösnek és frigyét semmisnek és meg nem történtnek minősítik...”
Ma a hasonló törvényeket a jóérzés diktálja. Azokban a ritka estekben pedig, amikor ez hiányzik, közbelép az iskolai és családi nevelés, az írott és nyomtatott szó, a közvélemény. Ugyanaz a közvélemény ítéli el a túlzásokat és ösztönzi a tartózkodást, a mértéktartást.
Ma tökéletesen megérti mindenki a nőnek a szépségre való törekvését, sőt bátorítja az. S még ha nem is minden nő illeszthető be ebbe a kánonba – gondoljunk a filozófus Baconre: „minden feltűnő szépségnek az arányaiban van valami bizarr” -, minden nőnek megvan az egyéni varázsa, a nőiesség maga is „szépségbizonyítvány” lévén. Vajon a kecsesség, a báj, a finomság nem elévülhetetlen női vonások? A belső szépség fényénél, amit a nevelés és a képzettség ad meg, kiteljesítve a nőnek a társadalomban szerzett értékével, még nemesebbé téve az anyai és hitvesi jó tulajdonságaival, kialakul a komplex szépség képe, amely a mai kor asszonyát jellemzi. Csak egy pici figyelmességre van még szükség, hogy ezt a szépséget ápolással, csinosítással, öltözködéssel, hajviselettel vagy sminkeléssel szemet gyönyörködtetővé tegyük.
A népi jóérzés egy szabályt állított fel: tökéletes tisztaság és egészség nélkül nincs szépség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése